|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 19 találat | lapozás: 1-19 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bordi Zsigmond Lóránd 2003. március 6.Márc. 7-én Dicsőszentmártonban, a Magyar Házban a Sipos Domokos Művelődési Egyesületben Bordi Zs. Lóránd sepsiszentgyörgyi régész előadást tart a 725 éves városról, az első oklevelek tükrében címmel. /Előadás a dicsőszentmártoni Magyar Házban. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 6./2004. május 20.Tudományos kutatómunkája elismeréseként a kulturális érdemrend tisztikeresztjét adományozta Iliescu államfő Cserey Zoltán muzeológusnak. Bordi Zsigmond Loránd, szintén a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, kultúrafejlesztésért harmadosztályú kulturális érdemrendet kapott. A díjakat Iliescu jelenlétében Razvan Theodorescu tárcavezető adta át Bukarestben. /Szekeres Attila: Tisztikereszt Háromszékre. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 20./2005. április 11.A háromszéki Baróton számba vették az elmúlt öt évben, a környéken végzett régészeti ásatásokat. A kétnapos erdővidéki tanácskozás résztvevői régészek, geológusok, valamint a civil kezdeményezésből elindított, szakszerű feltárást támogató Dobó-Valál Egyesület vezetői voltak. A régészeti ásatások eredményeképpen a faluturizmus is fellendülhet – állapították meg a szakemberek, akik a Rika-hegységben részben feltárt középkori két őrtornyot, valamint a Kormos patak mentén 2003-ban kiásott 12. századi templom romjait is megtekintették. Ellátogattak a Dobó nevű egykori településre. A helyszínen az ásatásokat vezető Bordi Zsigmond Loránd régész doktorandusz mutatta be a feltárt létesítményeket. /Benkő Levente: Az erdővidéki régészeti leletek a turizmust is fellendíthetik. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 11./2005. október 17.Baróton a 2003-ban alakult Dobó-Valál Egyesület Derzsi Sámuel vállalkozónak, az egyesület elnökének ösztönzésére Erdővidék régészeti emlékei témával tudományos ülésszakra került sor. Erdőfüle határában idén immár harmadszor szerveztek régészeti tábort a középkorban elpusztult Dobó falu területén, teljes egészében feltárták a falu középkori templomának romjait, és hozzákezdtek a dobói kápolna feltárásához. Az Erdővidék régészeti emlékei konferencia vendégei, Bordi Zsigmond Loránd Dobót, az erdővidéki falut mutatta be, Sztáncsuj Sándor József az erdővidéki őskutatás fontosabb eredményeiről és feladatairól értekezett, Méder Lóránt László Alternatívák az erdővidéki őskori régészetben irányába tágította a témakört. Dr. Székely Zsolt a Bardoc és Bibarcfalva határában végzett kutatásokat ismertette és kapcsolta a délkelet-európai régészeti kutatások köréhez, dr. Bartók Botond A vargyasi román kori és késő gótikus templomok romjainak tudományos értékelését végezte el. Bemutatták az Erdővidék című, gazdagon illusztrált turistakalauzt. (sylvester): Régészeti konferencia Baróton. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 17./2006. október 28.Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum október 27-én nyitotta meg új, állandó régészeti kiállítását. Létrejötte egy egész múzeumi közösség, régészek, látványtervezők, restaurátorok, gyűjteménykezelők és más szakmabeliek csaknem kétesztendei, összehangolt munkájának eredménye. Az egyes korszakokhoz magyarázó szövegek, a kiállított tárgyak lelőhelyét jelző térképek járulnak. A kiállítást a korai Árpád-kor, pontosabban a XII. század fegyverei, agyagművessége, valamint ékszerei és viseleti tárgyai zárják, külön teret szentelve a korai határőrnépesség székelypetőfalvi és zabolai temetőinek leleteire. /Bordi Zsigmond Loránd, Méder Lóránt László, Sztáncsuj Sándor József: Délkelet-Erdély régészeti emlékei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 28./2008. február 2.Hosszú szünet után végre megjelent egy régészeti kiadvány – mondotta Bordi Zsigmond Loránd Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban, Székely Zsolt Csernáton község régészeti monográfiája /Státus Kiadó, Csíkszereda/ című könyvének bemutatóján. A bemutatón jelen volt Birtók József, a csíkszeredai Státus Kiadó igazgatója is. /Szekeres Attila: Csernáton rejtett értékei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 2./2009. augusztus 15.Mint minden műemlék templom renoválásánál, itt is régészeti ásatások előzik meg az erdő előtti dombon trónoló unitárius templom és harangtorony javítását. Sepsiszentkirályon a munkát Bordi Zsigmond Loránd, a Székely Nemzeti Múzeum régésze vezeti. Az ásatások meglepetéssel szolgáltak. Nem ez a falu legrégebbi temploma, létezett ennek helyén egy XIV. századi is, de ennek a századok során eszközölt változtatásai nem teljesen igazolják a környék más hasonló épített örökségeinél ismeretes analógiát. A templom a XV. században épült. Előtte egy régebbi is szerepel az 1332-es pápai tizedjegyzékben. Ennek azonban csak a nyomait lelték meg, ugyanis itt nem bővítették a régi templomot, hanem lebontották, és kissé távolabb újat építettek, de úgy, hogy a régi sekrestyéjéhez hozzáépítették az új templomot. A feltáró munkálatok során freskórészleteket is találtak, melyek a festés típusa és az árnyalatok alapján a kilyéni unitárius templom falfreskóihoz hasonlíthatók. Készítési idejüket egyelőre a XV. század elejére teszik. Érdekes, hogy a kutatók reformáció utáni falfestményeket is találtak a karzat mögött. Sepsiszentkirályon csak 65, s a hozzá tartozó botfalusi társ egyházközségben is csupán 96 unitáriust tartanak nyilván. /Kisgyörgy Zoltán: Falfreskót találtak a szentkirályi templomban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 15./2011. augusztus 31.Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel. Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni. Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét. A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény. 1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források. Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak. Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni. Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet. Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások. Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás. Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra. Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak. A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is. A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték. Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak. Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem. Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában). Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából. A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén). Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja. A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá. * Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel. Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban. Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is. Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla. * Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét. Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük: Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba. Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján. - 2012. július 17.Megjelent az Acta Siculica 2011Az utóbbi évek szokásától eltérően nem az adott év vége előtt, hanem jócskán a következő esztendőben, azaz idén májusban jelent meg a Székely Nemzeti Múzeum 2011-es évkönyve, az Acta Siculica. A kézirat nyomdakészen állt, a hazai bürokrácia szólt bele az elképzelésbe: módosították a közbeszerzési eljárás futamidejét, így kicsúszott az évből, aztán meg kellett várni az idei költségvetés jóváhagyását, s lefuttatni a közbeszerzési ceremóniát a nyomtatásra. De immár készen áll a tartalmas, szaktanulmányokat összesítő kiadvány. A kötet főszerkesztője Kinda István, akit Boér Hunor segített a munkában. A fejezetek szerinti szerkesztést Barti Levente és Kocs Irén (természettudományok), Szőcsné Gazda Enikő (néprajz), Bordi Zsigmond Loránd és Sztáncsuj Sándor József (régészet), valamint Csáki Árpád és Demeter Lajos (történettudományok) végezte. A kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. A beszámoló az utóbbi két évkönyv kéziratlezárása közötti időszakot – 2010. november–2011. október – öleli fel. Az évkönyv gazdagon tartalmaz háromszéki témákat és számottevő a megyénkbeli szerzők jelenléte is. Bordi Zsigmond Loránd a sepsiszentkirályi unitárius templom 2008–2009-ben zajlott régészeti kutatását, s annak eredményeit mutatja be, Süli Attila gróf Mikes Kelemen ezredest, a szabadságharc hősi halottját, Szőcsné Gazda Enikő a Zathureczky család székelyföldi ágának 19. századi történetéből szemelvényez, Nagy Botond a dualizmuskori székely kivándorlást tárgyalja, Nagy Szabolcs az 1916-os román megszállást Balázsovich Sándor, szerb származású sepsiszentgyörgyi patikus naplója felhasználásával mutatja be, és Sepsiszentgyörgy első világháború végi közállapotait is ismerteti. Az Orbaiszékből 1916-ban elhurcoltak, illetve elmenekültek lajstromát közli Koszta István Schmidt Tibolt kémelhárító hadbíró iratai alapján, a történelmi háttér ismertetésével. Több tanulmány foglalkozik Kézdivásárhellyel. Tóth-Bartos András a város 1940–1944 közötti történetéhez fűz adalékokat. Dimény Erika a Céhtörténeti Múzeum gyűjteményében található, 19. századi kiváltságleveleket, Dobolyi Annamária az Épületmesterek és a Szépítő Bizottság tevékenységét, valamint a kis sétateret és gőzfürdőjét mutatja be. Dimény Attila a polgárság egyesületi életéről értekezik. Szekeres Attila István a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban őrzött armálisok közül a háromszékieknek adományozottak – alsócsernátoni Kelemen, angyalosi Forró, lisznyói Damó – címereit mutatja be, Tudor-Radu Tiron bukaresti heraldikus a Székely Nemzeti Múzeum kőtárában található, Béldi Lászlóné Zenone Jozefa bodolai címeres síremlékéről értekezik. Bernád Rita és Pénzes Loránd a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltárát, Zepeczaner Jenő a Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen megőrzött céhpecséteket, Csáki Árpád – kalendáriumi bejegyzései kapcsán – Solymosi Incze Simeon erdővidéki református esperest mutatja be. A Háromszéki Árvafiú- és Szeretetház alapítványairól Tóth Szabolcs Barnabás értekezik. Barabás Hajnalka Sovánka István felvidéki származású sepsibükszádi üvegművest, Pozsony Ferenc a pávai család- és háztartásszerkezetet, Kinda István egy száztíz esztendős erdővidéki vőfélykönyvet és íróját, Gyenge Andrást mutatja be. Dimény Haszmann Orsolya Végh Antalra, Albert Ernő a kétszáz éve született Kriza Jánosra emlékezik. Végezetül a volt múzeumigazgatóra, Kónya Ádámra (1935–2008) emlékezik Boér Hunor és Kinda István, közlik a művelődéstörténész irodalomjegyzékét, a legapróbb újságcikkeket is beleértve. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. július 6.Sepsiszentgyörgy magyar települései (10–13. század)Sepsiszentgyörgy város kialakulási magja a Debren-patak völgyében, az Őrkőtől nem messze, a templomvár déli tornyának közelében lehetett, ahol magyar település nyomait tárták fel. A korongon készített edények maradványai a magyar népesség 10–12. századi ittlétét bizonyítják. A 10. században itt élt emberek nyomait jelzik a kör alakú gödrök és a kerámia. A helytörténész Bogáts Dénes is a szláv nevek alapján következtet arra, hogy itt volt a mai város magja. A Vojkán megnevezés utcanévként és határnévként ma is ismert. A magyar határőr közösség rátelepedett a szláv településre, vagy annak közelében alapított saját falut. Az együttélést bizonyítja a Vojkán, Piliske, Debren-patak megnevezés átvétele. Ha a magyarok a szlávoktól távol alapítottak volna külön falut, akkor az utcák nem őrizhették volna meg a szláv megnevezéseket. Bogáts Dénes a legrégibb utcanévként említi a Bolgárszeget és a Vojkánt. A Vojkán név több szláv nyelvben megtalálható. Több jelentése, megfejtése lehetséges. Talán a Vojk, a Vokány, Volkan szláv megnevezésekhez áll a legközelebb. A régészeti kutatás szerint a templomvár környéki magyar település népessége megérte a székely letelepedést. A templomvár, az Őrkő melletti szláv és magyar együttélést a toponímia jelzi, de a régészet ezt egyértelműen nem támasztja alá. A szláv településre való magyar rátelepedést kétséget kizáróan a Sepsiszentgyörgy (Gidófalva) határán, a Bedeházi malomnál feltárt Árpád-kori falu régészeti anyaga igazolja. Itt az „Árpád-kori (magyar) falu alatt fekvő, korai szlávok gödörházait és gödreit” tárták fel. A 11–12. századi putri lakásokban koronggal készült, párhuzamos és hullámvonallal díszített edényeket, edénytöredékeket, köztük agyagból készült bográcstöredékeket és két tüskével ellátott sarkantyút találtak. A Bedeházi település magyar lakói nemcsak megérték a székely letelepedést, de az 1241-es tatárjárást is, amikor áttelepedtek a védett helyen fekvő közeli Árkosra. A Bedeházi határt egy 1575-ben keltezett pereskedési okmány is említi. Bedeháza emlékét ma is őrzik az árkosi Bedőházi nevű családok. Szentgyörgy mai területén, a Kula-kertben (az Olt-hídtól délre, mintegy ezer-ezerötszáz méterre az Olt bal partján) 9–10. századi települést tártak fel. Egyenes és hullámvonalas, hullámvonalköteggel díszített kerámiatöredék jelzi az itt élő közösség létét. E település 10. század végi fennállása történelmi tény. Ugyancsak ebben az övezetben, az Olt bal partján, a folyó és a Brassó irányába haladó főút mellett egy másik települést is feltártak. Cölöpnyomok, téglalap alakú házak, kör alakú tűzhely, agyagüst, vaseszközök, zabla és vaskengyel került elő. A homokbánya területén, az Olt és a Brassó felé haladó út között – Bartók Botond és Bordi Zsigmond Loránd többévi kutatása után – újabb anyag került felszínre. Idézem dr. Székely Zsolt ismertetőjét: a település „leletanyagában téglalap alakú házak, cölöpnyomok, kör alakú tűzhely, vaseszközök, sarkantyú, zabla, agyagüst” került elő. A települést a 13. századra datálják. Ezek a 11–13. századi megtelepülést is bizonyítják. A magyarság korai ittlétét igazoló legértékesebb régészeti leletre 1943-ban bukkantak a sepsiszentgyörgyi Eprestetőn, a Csutakné homokbányájában, a vasútállomáshoz közeli teraszon, a főút mentén. Itt egy olyan lovas sír került elő, amelyben a lócsontok, a vaskengyelmaradvány, a köpűs vaslándzsa-csúcs, vaskésdarabok és a bronz markolatú egyenes vaskard egy 10–11. századi magyar harcosra utalnak. A sírban a lovast hanyatt fektették, kelet–nyugat irányban. Mellette a hosszú, kétélű, Bizáncban készült vaskard. A közeli, mintegy tíz kilométer távolságra, északra fekvő Zalánban és az ugyancsak tíz kilométerre lévő Kökösön is kerültek elő Árpád-kori harcosok temetkezései: csontvázak, fegyverek és pénzérmék. Ezek a 13. századból maradtak ránk. Hogyan képzeljük el a székelyek előtti magyar településeket és lakásokat? E kérdésre a régészeti kutatás ad választ. Idézem dr. Székely Zoltán régész szavait, aki rámutat arra, hogy „a népesség faluközösségben élt. A falvak lakóházainak a formája a földbe mélyített négyszögletű kunyhó volt. Ennek egyik sarkában mindig boltozatos kőtűzhely állott. A kunyhóban talált munkaeszközök a lakosság foglalkozására: halászat, vadászat, földművelés, állattenyésztés, szövés-fonás, edénykészítés, fémek feldolgozása stb.-re adnak felvilágosítást. (…) Ezeknek a kora középkori településeknek a nyomait megtaláljuk egész Délkelet-Erdélyben [Székelyföldön]”. Részlet Kádár Gyula: Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk című könyvéből. Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, 2013 Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. szeptember 21.Székely határőrség: konferencia és múzeumCsikány Tamás történész, a magyarországi Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára kezdeményezésére került sor A székely határőrzés évszázadai című, a Székely Nemzeti Múzeumban tegnap zajlott tudományos konferenciára, mely alkalommal Tamás Sándor megyeitanács-elnök bejelentette: létrehozzák a Lábas Házban a Székely Határőrség múzeumát. Életben tartani, illetve tovább vinni azt az elképzelést, hogy Székelyföld nyilvánvalóvá váljon a magunk számára, de lássék Bukarestből, Budapestről, és Brüsszelből is, ezért vált a tudományos konferencia támogatójává Kovászna Megye Tanácsa – fejtette ki Tamás Sándor az esemény megnyitóján. Bejelentette, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterrel egyeztettek arról, a Lábas Hában, az egykori székely határőrség ezredparancsnokságának székhelyén múzeumot hoznak létre, ehhez a szakemberek támogatását kérte. Csikány Tamás történész felemlítette, a múzeum alapításának ötlete nem újkeletű, a nagyajtai, mostanára eléggé romos állapotba került huszárlaktanya-épület ilyen jellegű hasznosítását is javasolta már, de a sepsiszentgyörgyi helyszín sokkal megfelelőbb a célnak. A konferenciáról elmondta, az Új Széchenyi-terv révén tavaly az egyetem által elnyert pályázat részeként valósulhatott meg, ezen ismertetik a kutatók témáikat, kutatási eredményeiket. És hogy miért éppen a székely határőrség sok anyaországi történész kutatási területe? Mert a székely történelem a magyar történelem része, ráadásul annyira gazdag, hogy igen sok történészt el tud tartani – fejtette ki. A konferencián, két ülésszakban Demeter László történész, Erdővidék Múzeumának muzeológusa, illetve Csikány Tamás vezetésével Bordi Zsigmond Loránd és Cserey Zoltán helybeli, illetve Szem Géza, Csikány Tamás, Süli Attila, Kaiser Ferenc, Soós Péter magyarországi szakemberek tartottak előadást, akik ma a háromszéki ’48-as emlékhelyek bejárásával zárják a rendezvényt. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 27.Gábor Áron BudapestenLehet, nem sok újdonságot, de a további kutatásokra való ösztönzést helyezte előtérbe a május 22-én Gábor Áron, a székely tüzérség megteremtője címmel Budapesten tartott konferencia, ahol a fogadó intézmény, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténészei, illetve háromszéki történészek tartottak előadásokat. A rendezvény a Gábor Áron Emlékév részeként, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum és Kovászna Megye Tanácsa rendezésében zajlott, ezúttal a budapesti közönség előtt, hogy majd októberben a sepsiszentgyörgyiek is megismerkedhessenek ugyanezekkel az előadásokkal. A konferencia fővédnöke, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nem lehetett jelen a rendezvényen, üzenetében azonban megfogalmazta: „Ahogy utazunk Háromszéken (…), mindenhol felragyog a legendás ágyúöntő szelleme. Háromszék kiváló ezermestere azonban mindnyájunké.” Hasonlóképp az összmagyarság kincseként értékelte Gábor Áron alakját Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára is, kijelentve, az őrnagy nemcsak a székelység önbizalmát, de nemzetünk jövőbe vetett hitét is visszaadta. A köszöntőbeszédek sorát Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke zárta, kiemelve: Gábor Áron nagysága abban rejlik, hogy megmutatta, reménytelennek hitt helyzetből is ki lehet törni. A konferencia első ülésszakát levezető Balla Tibor alezredes mintegy érdekességként felemlítette, 1913. március 1. a magyar honvédtüzérség megszervezésének időpontja, Gábor Áron mégis annak előtte bő hat évtizeddel már megteremtette a székely tüzérséget. A konferencián elhangzott előadásokat csupán felsorolásként idézzük ezúttal, az érdeklődők októberben a Székely Nemzeti Múzeumban úgyis meghallgathatják: Egyed Ákos a forradalmár Gábor Áronról beszélt, Süli Attila őrnagy Gábor Áron első ágyúinak történetét elevenítette fel, Bán Attila őrnagy az ágyúgyártás folyamatát, ennek kapcsán az 1848–49-ben a háromszékiek rendelkezésére álló kohászati lehetőségeket ismertette, Bordi Zsigmond Lóránd régész-történész pedig az 1849. július 2-i kökösi csatát ismertette. A második ülésszakban Csikány Tamás ezredes Gábor Áron tüzér kézikönyvét mutatta be, taglalva, abból mily mértékű ismeretekre tehetett szert Gábor Áron, Demeter Lajos helytörténész a székely nemzet hőse kultuszának kialakulását vázolta, alulírott a háromszéki Gábor Áron-szobrok, -emlékművek történetét ismertette, Négyesi Lajos hadtörténész a Rikában elásott/felrobbantott ágyúk keresésére indult expedícióról beszélt. Összefoglalóként Egyed Ákos professzor megállapította, az előadók a mélyfúrás módszerével egy-egy résztörténetet emeltek ki, igyekezve azokat az összképbe helyezni, és aláhúzta – miként előadása bevezetőjében is elmondta, hogy az ötven esztendeje írott könyve, a Háromszék, 1848–1849 című történelmi munkája megjelenése óta eltelt időszakban újabb adatok kerültek elő, ezek ismeretében ő maga is sok mindent ágondolt –, van még kutatnivaló Gábor Áronnal és korának történéseivel kapcsolatban is, hiszen sok még a nyitott kérdés. Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. június 17.Vissza a természethezFesztivállal ünnepelik az Ika vára helyreállítását A hétvégén Vissza a természethez néven falunapnak is beillő fesztivált tartanak Alsócsernátonban az önkormányzat által felújított Ika vára alatt, a készülő ünnepről és egyéb időszerű munkálatokról beszélgettünk Bölöni Dáviddal, a község polgármesterével. – Alsócsernáton az aszfaltozott útjával, vízhálózatával, szennyvízrendszerével, szépen rendbe tett könyvtárával mintafalunak tekinthető Háromszéken. A község többi településén milyen munkálatokra készülnek? – Ikafalván és Albisban írunk ki két közbeszerzési árverést multifunkcionális közösségi házak elkészítésére. A jelenleg használatos helyiségek nincsenek olyan állapotban, hogy oda érdemes volna befektetni javítás céljából, ráadásul az a tervünk, hogy az új építményekben gyűléstermet, orvosi rendelőt és várótermet képezzünk ki. Ezenkívül a LEADER-programon keresztül négy közterületet szeretnénk parkosítani, Alsócsernátonban az ANL-s tömbházak környékén és a központban, egyet az országút melletti piacnál, valamint egyet Felsőcsernátonban, az óvoda melletti területen. Ugyancsak Felsőcsernátonban tervezünk felállítani egy modern hídmérleget a meglevő négy kisteljesítményű helyett, mert nagy igény mutatkozik rá. – Az Ika vára többé már nem Csonkatorony, befejeződött a helyreállítása. – A legsürgősebb munkálatot befejeztünk, befedtük a tornyot, hogy megvédjük a további romlástól. Már nagyon régóta tervezzük a vár azon részeinek a feltárását, amelyek nem láthatóak. A délkeleti oldalon pár éve kezdtük el az ásatásokat, és rájöttünk, sok minden másképpen van, mint eddig elképzeltük, olyan részletek kerültek felszínre, amelyeket Orbán Balázs sem láthatott már. Derzsi Sámuel vállalkozó és csoportja, valamint Bordi Zsigmond Loránd régész előbb az erősség környékét tárta fel, majd megerősítették a régi falmaradványok torony körüli részét, visszabontották a torony meggyengült falrészeit, aztán visszaépítették az eredeti formájára. Közben találtak egy olyan kancsót is, amelyhez hasonló a szakemberek szerint csak Buda váránál került elő eddig. Ezek olyan értékek, amelyek arra ösztönöznek, hogy amit az őseink ránk hagytak, azt megbecsüljük. Ezért igyekeztünk, hogy a helyi költségvetésből különítsünk el annyi pénzt, amivel az öregtornyot megmenthessük. Voltak viták a torony befedésének módjáról, mivel erről nem létezik korabeli dokumentum, de a végleges formát a szakértők a korabeli várakkal összevetve alakították ki. Örömmel nyugtázom, többen is megerősítettek véleményükkel, miszerint az új tető beillik a képbe, olyan mestermunka, amely joggal dicséri Varga Ernő vállalkozó és munkacsoportja teljesítményét. Ezzel hosszú időre biztosítottuk a torony további létezését. Ha az őseink képesek voltak Felsőháromszék legnagyobb alapterületű várát megépíteni az akkori gazdasági, technikai feltételek mellett, akkor nekünk kötelességünk a folytatásról is gondoskodni. Tervezzük az északnyugati torony feltárását és a várfal 60-80 cm magasságban való kiemelését, valamint konzerválását is. Az eddig elvégzett munkát ünnepeljük a hétvégén. – Merthogy a nyár nemcsak a munkáról szól, hanem a kikapcsolódásról is. Más rendezvényeket is szerveznek az idén? – Augusztusban az egykori néptánctalálkozót szeretnénk visszahozni az Ika vára alá. De egyelőre beszéljünk a hétvégén zajló eseményről. Mivel az Ika várára nemcsak a helyiek büszkék, hiszen mondhatni egész Háromszék ékessége, ezért a Vissza a természethez nevet viselő fesztiválunkra meghívtuk a szélesebb közönséget is. Reméljük, ezzel az ünneppel hagyományt teremtünk: a háromszéki családoknak szeretnénk a legkisebbektől a legidősebbekig tartalmas, egész napos időtöltést biztosítani. Nem véletlen, hogy június 21-ére, a nyári napforduló napjára időzítettük az ünnepet. Tudjuk, ezen a napon az őseink, még a 19. század elején is, nagy napfordulós, úgynevezett Szent Iván-éji ünnepeket tartottak. Erről még Felsőcsernáton nagy szülöttje, Bod Péter is megemlékezik, egyik munkájában megemlíti: „(…) a tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak”. Mivel az Ika vára alatt a háborítatlan természeti környezet adott, többek közt az Erdélyi Konyha és a Boszorkánykonyha lapok szerkesztőivel közösen egy gasztronómiai vetélkedőt szervezünk, melynek témája az ehető vadnövények és gombákból készült ételek. Szerencsés egybeesés folytán a Háromszéki huszártoborzó is erre a napra esik, így annak több mint 150 résztvevőjét is meghívtuk a vár ünnepére, meg is vendégeljük őket a Török Zoltán tábori szakács által készülő huszárgulyással, majd műkedvelő csoportjaink előadását is megtekinthetik. De nemcsak rájuk és a vendégekre számítunk, hanem községünk apraját-nagyját is nagy szeretettel várjuk, hiszen családos napot tervezünk. A gyerekfoglalkozások, színpadi fellépések, természetismereti túrák, távcsöves csillagvizsgálás és sok más program mellett koncerteket hallgathatnak. Éjfélkor pedig az egészséget és életerőt biztosító régi szokással, a Szent Iván-éji tűz átugrásával zárjuk a napot. Jancsó Katalin 10 órától főzőverseny: vadon termő, ehető növényekből és gombákból készült ételek. Ezenkívül: természetjárás: nyomkeresési, gomba-, rovar-, növényismereti túra a közeli erdőben szakemberek vezetésével. Játszóház az Ika Ifjúsági Egyesület, a Haszmann Pál Múzeum mellett működő Csernátoni Népfőiskola, a MÁRA Egyesület, a Csiporkázó Játszóház, a Székölykök-csapat, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem kézdivásárhelyi tagozata, a Zöld Nap Egyesület, a Nagy Mózes Líceum rajztagozatos diákjai és a kézdivásárhelyi EMI közreműködésével. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. június 20.Le a hősökkel az állványról!Könyv is készül a brassói hadosztály harcairól A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében Bordi Zsigmond Loránd régész, örökségvédelmi műtárgyszakértő, történész A brassói hadosztály (többnyire háromszéki katonák) harcai 1849 júniusában címmel tartott célratörő, legendákat megdöntő előadást. Az előadót, ennek eredményes kutatómunkáját Kádár Gyula történész méltatta nyitóbeszédében. A közel kétórás eseményen, ha nem is népes, de annál figyelmesebb közönség vett részt. Pontosan 165 éve, június 17-én reggel indult az invázió, melynek során az orosz hadsereg több hadoszlopban megtámadta Erdélyt. A magyar honvédelmi erők hatalmas túlerővel szálltak szembe, hősiesen, nagy vérveszteséggel harcoltak, ám visszavonulásra kényszerültek. – Régész lévén, az 1848–49-cel foglalkozó kutatásaim csak pár évvel ezelőtt kezdődtek, amikor hazakerült Gábor Áron ágyúja, és kiállítás készült az eseményhez kapcsolódóan – magyarázta kutatómunkája kezdetét a történész. – Akkor nagy bátran elvállaltam, hogy felállítom Gábor Áron utolsó csatájának, a kökösi ütközetnek a térképét. Elővettem a szakirodalmat, és elkezdtem „térképre tenni” az eseményeket. Az eredmény megdöbbentő volt: az áttanulmányozott szakkönyvek alapján elkészített térképen nem egy ütközet, hanem kaotikus, több helyszínen lezajló csapatmozgások rajzolódtak ki. Bordi ezután már nemcsak a szakirodalom felhasználásával kezdte tanulmányozni az eseményeket, hanem a csatákban résztvevők visszaemlékezéseit, naplókat, leveleket kezdte vizsgálni, ennek eredményeként jelent meg 2010-ben egy 60 oldalas tanulmánya a múzeum évkönyvében, az Acta Siculicában A második kökösi csata címmel. Kutatásai kapcsán több nem tisztázott tényezőnek kellett utánanéznie: így derült ki például, hogy a június 23-i, első kökösi ütközetben valójában nem a brassói hadosztály, hanem Gál Sándor székelyföldi csapatai vették fel a harcot az orosz támadókkal. A hadműveletek kutatása során rájött, ahhoz, hogy kiderüljön, mi történt pontosan 1849 nyarán, összes részletében ismernie kell az eseményeket, mivel csak így lehet teljes képet alkotni az 1849. június 18-a és július 5-e közötti időszakról, amikor Háromszék csak a maga erejére támaszkodva vette fel a harcot az orosz invázióval szemben – felfedezései hamarosan könyv formájában is napvilágot látnak. Az előadás a kevésbé ismert brassói hadosztály harcairól, pontosabban a június 18–22. között a Barcaságban lezajlott öt ütközetéről, a predeáli, a magyarvári és a sipoti csatáról, Törcsvár védelméről, valamint a brassói Fellegvár ostromáról szólt, tabuk nélkül. – Nem a legendák sorát akarom bővíteni, a valóságot rekonstruálom, ezért közelről vizsgálom tevékenységüket, és ennek érdekében emberközeli dimenziókba helyezem a hősöket – összegzett a régész-történész. Tinca Teddy. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. október 20.A példamutató Gábor ÁronKönyvbemutatóval egybekötött konferencián értekeztek helyi és magyarországi történészek, művészettörténészek Gábor Áron életéről, tetteiről, az ágyúöntés technikájáról, a székely hős emlékére emelt szobrokról, emlékművekről szombat délelőtt Sepsiszentgyörgyön. A megyei tanács által kezdeményezett Gábor Áron Emlékév részeként zajlott esemény helyszínéül nem véletlenül választották a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termét: emitt hangzott el, hogy lészen ágyú – hangsúlyozták többen is a konferencia nyitányában. Köszöntőbeszédében Demeter László történész rámutatott: az 1848-as szabadságharc idején megvalósult a székely összefogás, erre most is szükség van, és ennek jegyében vesznek részt az eseményen mindhárom székely megye képviselői. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke emlékeztetett: sokadik rendezvénye a konferencia a Gábor Áron Emlékévnek, majd köszöntötte Kozma Pétert, a magyarországi Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kormánymegbízottját. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke arra hívta fel a figyelmet: a székely összefogás szelleme perdöntő lehet a közösség jövője szempontjából, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke pedig azt hangsúlyozta: Gábor Áron a tettek embere volt, fontos, hogy a cselekvésbe vetett hit ma is éljen. A megnyitót követően dr. Süli Attila őrnagy, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos kutatója nyitotta meg az előadások sorát, Erdővidék szerepét méltatva a szabadságharc hadiiparában. Következtetésként fogalmazta meg: 1848–49-ben a kistérség erején felül teljesített a hadiiparban. Dr. Prokai Gábor budapesti művészettörténész az ágyúöntés múltját, technikáit ismertette részletesen. Az ágyú történetéről szólva rámutatott: a fegyver előzményének számítottak például a hajítógépek, amelyekkel az ostromlott vár falain belülre lőttek be különféle „fegyvereket”: cserépedénybe tett kígyókat, viperákat, méhkast. A fából, vasból készített ágyúk történetének bemutatása után a bronzöntés technikájáról is szólt a művészettörténész. Bordi Zsigmond Loránd sepsiszentgyörgyi régész a Gábor Áron halálát okozó kökösi csata történetét ismertette, dr. Csikány Tamás ezredes, hadtörténész, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára pedig a kor tábori tüzérségéről szólt, kitérve arra is, milyen műszaki, tudományos ismeretekkel kellett rendelkeznie egy tüzérnek a 19. század közepén. Dr. Szakács Lajos budapesti hadtörténész azt vette számba, mennyire változatos formákban él ma Gábor Áron emlékezete Magyarországon és a Kárpát-medencében: kezdve a kisgyermekek által is jól ismert népdaltól a tankönyveken, intézmény-, utcaneveken át a székely hősnek állított emlékművekig. Váry O. Péter, lapunk munkatársa, a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság elnöke az ágyúöntő háromszéki emlékezetéről beszélt, kitérve az eresztevényi emlékműre, a kézdivásárhelyi, csernátoni, berecki, sepsiszentgyörgyi szobrokra, majd dr. Jánó Mihály művészettörténész vette számba, miként ábrázolták Gábor Áront a képzőművészeti alkotásokban, kitérve Gyárfás Jenő befejezetlen kompozíciójára is. Csikány Tamás ezt követően röviden bemutatta az Ágyúba öntött harangok című, az alkalomra megjelent tanulmánykötetet is. A konferencián elhangzott előadások közül több is része a kötetnek, de szólt a további szerzőkről, kiemelve a konferenciáról egészségügyi állapota miatt hiányzó Egyed Ákos akadémikust. Zárszóként Váry O. Péter jelentette be: novemberben Bereckben kerül sor a Gábor Áron Emlékév zárására, a tervek szerint ekkor mutatják be a meghirdetett irodalmi pályázatra beérkezett dráma felolvasószínházi változatát is. Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 17.Közművelődési Napok ErdővidékenErdővidék hat településén szervezik meg a Közművelődési Napokat, melynek keretében tíz helyszínre várják előadásokkal a gyerekeket és felnőtteket. Huszonkettedik alkalommal szervezi meg az Erdővidéki Közművelődési Napokat a baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület és Erdővidék Múzeuma. A rendezvénysorozat Baróton és Erdővidék hat másik településén zajlik, összesen tíz helyszínen. A programokra gyerekeket, felnőtteket egyaránt várnak, a különböző tematikus előadások mellett kiállításokkal, könyvbemutatókkal és filmvetítéssel várják az érdeklődőket. Ugyanakkor átadják az Erdővidék Kultúrájáért Díjat, amely a rendezvénysorozat zárómomentuma lesz. Az események november 18-án kezdődnek Baróton, ahol a Tigrisből nem lesz szalonna – bábos mesejátékot láthatja a közönség a kolozsvári Sétáló Bábszínház előadásában a Városi Művelődési Ház nagytermében, délben 12 órától. Délután18 órától kerül sor a Miniatűr történelem. Erdély története az őskortól a második világháborúig című ólomkatona-kiállítás megnyitójára, melyet követően Bordi Zsigmond Lóránd régész, történész tart előadást. A kolozsvári színjátszó csoport bábelőadását Vargyason, Nagybaconban, Bibarcflván is láthatja a közönség a hét folyamán. A közművelődési napokat pedig huszárbál zárja, melyet a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület szervez Baróton. A bál november 22-én este 19 órától lesz, a kötelező megjelenés férfiaknak a nemzeti viselet vagy egyenruha, nőknek pedig báli ruha. A bálon való részvétel meghívás alapján történik, jelentkezni Jakab Kevendnél lehet a 0758-050 861-es telefonszámon. Az események programja egyébként megtekinthető az Erdővidék Múzeumának honlapján. Bús Ildikó Székelyhon.ro, 2017. április 28.A magyar kard napja SepsiszentgyörgyönA magyar kard napja ünnepségét szervezte meg a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola a Szent György Napok részeként. Az alkalomra időzítették, mivel Szent György a katonák, lovagok és a fegyverkovácsok védőszentje – mondta Imreh-Marton István, a kétéves iskola vezetője, aki hagyományteremtő szándékkal szervezte meg a magyar kardvívás hagyománya és értéke előtti tisztelgésként. A rendezvény szónoka Máday Norbert, a Magyar Szablyavívó Iskola alapítója volt. A Magyar Szablyavívó Iskola égisze alatt Magyarországon tizenöt iskola működik, van fiókja Angliában, Máltán, Lengyelországban, Litvániában és Erdélyben is. Két éve Sepsiszentgyörgyön indult, egy hónapja Csíkszeredában is működik. A rendezvénysorozat a Lábas Ház pincéjében kezdődött Kertai Zalán Katonavívók, vívó katonák című kiállításának megnyitójával. A magyar katonai vívómestereket bemutató nagyméretű festményeken kívül víváshoz köthető tárgyakkal egészült ki a tárlat. Máday Norbert elmondta, a katonavívó és honvéd vívómester teljesen külön világ, mint a civil vívó, nem véletlenül „irtották ki” a második világháború után a honvéd vívómesterséget. Az egyenruhán a bíbor parolival lehet beazonosítani a honvéd vívómestereket. Európa kultúrnemzetei tisztelik a magyar kardiskolát, mondotta, hozzátéve, Eugen Fillone kijelentette: ahol a magyar vív, oda más nemzet csak tanulni mehet. A legnagyobb lengyel sportcsillagok utcájában az első Kevey János őrnagy csillaga és neve magyarul. Kevesen tudják, hogy Horthy Miklós kormányzó vívó volt, és védnökségével számos vívóversenyt szerveztek. A katonai vívók olyan tiszteletnek örvendtek, hogy a testőri szolgálat és a titkos futárszolgálat jó részét ők látták el. A Toldi Miklós Vívómester-képző Intézet Európa legképzettebb szakintézménye volt. Máday Norbert beszédében mindegyre felbukkant Borsody László honvéd vívómester neve. Nem csoda, hisz ő a magyar kardiskola megteremtője, s az előadó, aki könyvet írt a mesterről, igen nagy tisztelettel, szeretettel beszélt a vívómesterről. Borsody és tanítványai 18 olimpiai bajnoki, 18 világbajnoki, 14 Európa-bajnoki, 8 katonatiszti Európa-bajnoki és 103 magyar bajnoki címet szereztek. Borsody László volt a magyar kardvívás géniusza – szögezte le a szónok, s könyvének címe is ezt mutatja. Visszatérve a tárlathoz, Máday Norbert elmondta, a kiállított tárgyak elmesélik egy árva nemzet történetét. 1100 éven keresztül a szablya az egyetlen olyan eszköz, ami végigkísérte történelmünket a honfoglalóktól máig – hiszen újabban a ludovikás tisztavatásokon is megjelenik a tisztek oldalán. A szablya nemcsak fegyver, hanem rangjelző szerepe is van. A vívás a legmagyarabb, a legeredményesebb olimpiai sport. A múlt és jelen párbeszédben áll, ha értjük az üzenetet. Elmesélte, Szilágyi Áron olimpiai bajnokunk Gerebics Györgytől tanult, ő apjától, Gerebics Aladártól, aki viszont Borsody Lászlótól. Szász Emese olimpiai bajnokunk Kulcsár Győző négyszeres olimpiai bajnoktól, akinek mestere Vass Imre, az övé Borsody László volt. Máday Norbert elmondta, a vívóiskolát megteremtő Borsody László legnagyobb érdemének nem a mozdulatokat tartja, hanem azt, hogy a katonavívókba belenevelte a magyarság iránti mérhetetlen szeretetet. A Székely Nemzeti Múzeumban bemutatták a Zrínyi Katonai Filmstúdió által idén készített, Borsodyról szóló filmet, majd egy párbajt, mely a katonai vívóknak a civil vívókhoz viszonyított fölényét volt hivatott jelezni. A múzeum Bartók Béla-termében Vargha Mihály igazgató köszöntötte az egybegyűlteket, Tóth-Bartos András történész megnyitotta az intézmény gyűjteményéből válogatott stúdiókiállítást, mely négy tározóban tíz, 17. század utáni szablyát mutat be. Időszerű volt, hisz a fegyvereket Cserey Zoltán és Bordi Zsigmond Loránd történész kurátorságával szervezett időszakos tárlaton mutatták be tizenkét évvel ezelőtt. A teremben vívásbemutatót tartottak, a Magyar Szablyavívó Iskola vívómesterének vezényletére, közreműködött a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola sepsiszentgyörgyi tagozatának oktatója és négy tanítványa. Végezetül Máday Norbert az 1848–1849-es, a szabadságharchoz kötődő történeteket mesélt, melyekben a vívók mellett a magyar gyerekek, magyar nők hősiességére is rávilágított. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 7.A legújabb kutatási eredményeket osztják meg egymással a régészekA székelyföldi régészettudomány legújabb eredményeiről tartanak konferenciát a magyar tudomány napja alkalmából szombaton Székelyudvarhelyen. Tizenegyedik alkalommal ünneplik meg Székelyudvarhelyen a magyar tudomány napját, az Areopolisz Egyesület a Haáz Rezső Múzeummal, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalával és Hargita Megye Tanácsával együtt szombaton tudományos konferenciát tart a városháza Szent István-termében. Az értekezés délelőtt fél tízkor a köszöntőbeszédekkel kezdődik, majd Sófalvi András régész számol be a kadicsfalvi réten feltárt vizigót településről. Ezt követően Berecki Sándor az erdélyi késő vaskor kutatásában alkalmazott archeometriai módszerek alkalmazásáról beszél, Nyulas Dorottya pedig a Mikházáról származó különleges római vasmécsesről értekezik. Pánczél Szilamér, Sidó Katalin, Sófalvi András Hagymás vára újratöltve címmel tart előadást. A kávészünet után László Keve régész a harcói református templom körül végzett régészeti kutatásokat, Nyárádi Zsolt pedig a Városfalva határában feltárt középkori temetőt mutatja be. Bordi Zsigmond Loránd a komollói várról, Háromszék ismeretlen középkori erődítményéről tart előadást, az uzoni Béldi–Mikes-kastélyban végzett régészeti kutatásokról pedig Hőgyes Mihály Huba, Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József számol be. Az újabb szünetet követően elsőként Gál Szilárd tart előadást Maros megye 14–17. századi temetőiben végzett fogmorfológiai kutatásokról, Györfi Zalán Marosvásárhely késő középkori és kora újkori várairól értekezik, Demjén Andrea pedig a piricskei erőd régészeti kutatásairól számol be. A konferencia a Légből kapott lövészárkok prezentációval zárul, amelyet Györfi Zalán, Pánczél Szilamér és Szabó Máté fog tartani délután fél háromtól. Az előadásblokkok után kérdéseket lehet feltenni a szakembereknek, négytől pedig régészeti kerekasztal-beszélgetés lesz a Haáz Rezső Múzeumban. A tudományos konferenciára a belépés ingyenes. Veres Réka / Erdély.ma 2017. november 11.Középkori régészet ErdélybenBeszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész. – Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit? – Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő. Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt). – Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren? – Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni. Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja. A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-19
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
